Történészek a romániai kommunizmusról: a testvériség retorikája és a kemény valóság

A romániai kommunizmus retorikája és a mindennapi gyakorlata élesen elvált egymástól, amikor az itt élő nemzetiségek jogairól volt szó – erről beszélgettek történészek egy budapesti kerekasztal-beszélgetésen, amelyet az MCC szervezett. A vitában Țârău Virgiliu Leon, Horváth István és Horvath Leonard Artur történész elemezte, hogyan tért el a kisebbségi jogokat hirdető ideológia a valós döntésektől.

A szakemberek szerint az 1952-es alkotmány papíron autonómiát ígért a kisebbségeknek, ám ennek nem volt jogi garanciája, a későbbi alaptörvények pedig fokozatosan teljesen elhagyták a kisebbségvédelmi rendelkezéseket.

A szavak, amelyek elfedték a valóságot

A megnevezések folyamatosan változtak: a „nemzeti kisebbség” kifejezést előbb a „nemzetiség”, majd az „együtt élő nemzetiség” váltotta fel. A történészek értelmezésében ez a nyelvi elmozdulás végül a kisebbségek elismerésének felszámolásához és a kulturális beolvasztás erősítéséhez vezetett.

A hatalom módszeresen számolta fel a magyar szellemi elitet, miközben a magyar káderektől éppen az olyan népszerűtlen intézkedések végrehajtását várta el, mint a kollektivizálás. Az 1952 és 1968 között fennálló Magyar Autonóm Tartomány területi autonómiát biztosított ugyan, ám a résztvevők szerint inkább „kulturális üvegházként” működött, valódi döntési jogkör nélkül.

A megtorlástól az asszimilációig

Az 1956-os magyar forradalom hatására fokozódott a megtorlás, amely egyre nyíltabb, elrettentő jelleget öltött a korábbi, éjszakai letartóztatások helyett. Az oktatásban a nyolcvanas évekre odáig jutottak, hogy egyes tárgyakat csak román nemzetiségű tanárok taníthattak románul, a kisebbségi nyelvű oktatás pedig drasztikusan visszaszorult.

Nicolae Ceaușescu kezdetben rugalmasabbnak mutatkozott a kisebbségi kérdésben, ám az 1974–75-ös gazdasági válságot követően módszeresen építette le a kisebbségek kulturális és oktatási jogait.