Repedések a lélekben – Dobray Sarolta a bántalmazó kapcsolatok zsákutcáiról

A bántalmazó kapcsolatokból vezető út tele van kanyarokkal, zsákutcákkal és fájdalmas felismerésekkel. Erről szól Dobray Sarolta új regénye, a Léna, amelyet a szerző a 15. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét nyitónapján mutatott be. Botházi Máriával folytatott beszélgetésében arról is szó esett, miként lehet kiszabadulni az érzelmi fogságból, és lehetséges-e valódi gyógyulás egy bántalmazó kapcsolat után.

Sokak számára az otthon a biztonság és a szeretet tere, egyesek életében azonban épp ez a hely válik a félelem és a kiszolgáltatottság színterévé. A bántalmazó kapcsolatok szinte észrevétlenül táplálják az önvádat, és úgy ejtik csapdába az áldozatot, hogy az sokáig képtelen kilépni. A Léna az Üvegfal történetét folytatja, immár egy évtizednyi távlatból. Míg az előző kötet a bántalmazó és az áldozat nézőpontját egyaránt megmutatta, az új regény kizárólag a főhős belső küzdelmére összpontosít, és azt a súlyos pillanatot ábrázolja, amikor valaki megpróbál kilépni egy felemésztő kapcsolatból.

„Szeretnék elég közel kerülni, hogy lássam az arcokat”

Dobray Sarolta újságíróként pályája kezdete óta a perem helyzetben élők történeteit dokumentálja. Fontosnak tartja, hogy ne sajnálattal, hanem egyenrangú félként tekintsen rájuk. „Ugyanazokkal a félelmekkel, vágyakkal, szerelmekkel és csalódásokkal küzdenek, mint bárki más” – fogalmazott. Gyermekkora óta foglalkoztatja, miért tátong ekkora szakadék az eltérő helyzetű emberek között: édesanyja a színészi pályát hagyta ott, hogy szociális munkás legyen, édesapja dokumentumfilmjei pedig a másságot és az egyenlőséget járták körül.

A regény gondolata ebből a kíváncsiságból született. Mint mondta, „erővel ütött meg”, amikor a környezetében felismerte az egyre láthatatlanabb bántalmazást. „Rettenetesen megtévesztő. A bántalmazó és az áldozat gyakran hasonló gyermekkori traumákat hordoz. A bántalmazó jellemzően megfordítja a szerepeket, és elhiteti az áldozattal, hogy valójában ő a hibás” – jegyezte meg.

Az író arról is beszélt, hogy kívülről könnyű azt feltételezni, a vészjelzéseket korábban is fel lehetett volna ismerni – a valóság azonban egészen más. „Sok ilyen kapcsolat gyönyörűen indul. Nemcsak a rózsaszín köd vakít el, hanem annak százszoros változata: elhisszük, hogy ilyesmi csak a mesékben létezik” – magyarázta. A bántalmazó gyorsan kiépíti a bizalmat és az elköteleződést, miközben elrejti valódi természetét, később pedig szinte észrevétlenül fordítja az áldozatot önmaga ellen, amíg az kételkedni nem kezd a saját érzéseiben és emlékeiben.

A beszélgetés végén a szerző türelemre és elfogadásra kérte a hallgatóságot a bántalmazó kapcsolatban élőkkel szemben. A felismerés és a kilépés folyamata ritkán egyenes vonalú: valaki egyik nap a távozás mellett dönt, másnap mégis marad, mert magát hibáztatja. Ilyenkor az ítélkezés helyett sokkal többet ér egy biztos pont. „Annyit mondhatunk: ha valaha beszélni szeretnél, itt vagyok neked, hiszek neked, és veled megyek” – zárta gondolatait.